Soomin
Ilyen is ritkán van... A seggemen ülök, teljes csendben és figyelek magam elé. Vagyis nem magam elé, hanem valakire. Pontosabban Namjoonra, aki eközben valamivel kínlódik a konyhában. Unalmamba elkezdem piszkálni egy szerencsétlen kis hajtincsem, ami kilóg a copfomból.
- Szóval... - töröm meg a csendet kicsit halkan. - Mit is terveztél?
További némaság. Ugyan úgy folytatja az eddigi tevékenységét, majd leteszi a kezéből a cuccokat és felém fordul.
- Adok Öcsinek enni, megfürdetjük, aztán elviszünk valahova... - felcsapja a hátára a konyharongyot, majd megindul felém. Én persze megilletődve figyelem, ahogyan odaér mellém és miközben felhúz, fel se tűnik, hogy lazán megcsókol. Mire persze észbe kapnék, már felkapja a tálat a konyhában és eltűnik az előszobában.
Csörömpölés után hatalmas dübögés, majd egy hatalmas fekete paca végigszánt a házon és ezek után egy hatalmas csattanás. Kerek szemekkel követem a kutya útját, de amint az előszobába érek elfog a röhögőgörcs. Namjoon unott fejjel kandikál ki Öcskös alól, aki eközben vígan rágcsálja az elé kitett tápot a gazdája hátáról.
Amint kapok egy "szedd le rólam, vagy meglátod mi lesz a végén" nézést, kuncogva odabillegek a fekete véreb mellé és a nyakörvénél fogva leráncigálom Namjoonról. Ő persze csak felugrik és "köszönet" nyilvánításképpen odaránt magához és egy jó hosszú nyálas csókot ad. Fintorogva eltolom magamtól és otthagyom. Hadd főjön a saját levében... Ordibál velem, meg akar erőszakolni, elrabol és még enyelegni akar? Nyalja ki... Inkább ne!
Végre kifürödhetem a kiló kutyasamponos habot a hajamból amit Öcsitől kaptam. Azt gondolná az ember, hogy gyerekjáték megfürdetné megszárítani egy olyan nagy dögöt, mint ő, de nem! Nagyon nem!
Szerintem még egy hét múlva is kutyaszagom lesz...
- Banya... - fintorog a hátam mögött Namjoon, miközben a tükörben próbálom kifésülni a hajamat.
- Ha hagytál volna normálisan előkészülni otthon, nem lenne ilyen a hajam! - förmedek rá, miközben hátrarántom a fejem. Elszámoltam magam... Sokkal közelebb van, mint gondolhattam. Egyenest nekiütközök, amire mind a ketten produkálunk egy gyönyörű vágódást.
Tányérnyi szemekkel meredek rá, miközben azon gondolkozok, hogy csak a közénk szorult fésű böki a combom vagy más...
- Hé... - motyog miközben megböködi az orrom. - Olyan helyeken tehénkedsz, ahol nem kéne, ha még szűz akarsz maradni...
Felnyikkanva felugrok és azonnal minimum hat méterrel arrébb rohanok.
Gonoszan kuncogva felül és belekapaszkodva egy székbe felhúzza magát. Felsóhajt, majd beleborzol a hajába. Ez az a pillanat, amikor én se értem, hogy miért kell ennyire utálnom...
Olyan tökéletes... Az a mindig égnek meredő fekete haja, a minden nap változó fülbevalója, és az a tökéletes, sima, babapopsi arcbőre...
Felcsendül a csengő éles zaja, amire elsőre összerezzenek, aztán értetlenül meredek Namjoonra. Ő is hasonló arccal néz az előszoba felé. Megrántja a vállát és megindul felém.
- Ha annyira fontos, visszajön... - dünnyögi, majd magához ránt és a nyakamba csókol. Fogai közé veszi a bőröm és gyengéden belecsíp. Felsóhajtok és a pólója hátrészébe marok.
Ő sem tétlenkedik a kezeivel. Végigsimítja a hátam és belemarkol a fenekembe.
- Apa! - töri meg az enyhén felforrósodott légkört egy kedves, de mégis ebben a pillanatban irritáló kislányhang. Két pici kart érzek a szinte összesimuló combjaink körül, majd egy magassarkú kopogása arra késztet, hogy ellökjem magamtól Namjoont és hátráljak. Meg is teszem. De arra abszurde nem számítok, hogy a kisgyerek belém kapaszkodik és húzom magammal. - Soomin! - rikkant fel jókedvűen a kislány.
- H-Haneul?! A-anya?! - szakad fel Namjoonból, majd végre egy soha nem hitt arckifejezést látok rajta. Zavarban van!!
- Namjoon! - komorodik el a fiatal nő, majd le se veszi a cipőjét és felénk indul. - Mondhattad volna, hogy vendéged van... Akkor nem jövünk... - csípi két ujja közé Namjoon halál fehér arcát.
- Apa? Haneul? Anya? - motyogom magamban, miközben kirakózok a fejemben. A parkban! A kislány, az ismerős hang, Haneul... Itt most ugyan az a kislány, ugyanazzal a névvel és Namjoont apának szólítja...
Ha nem vagyok olyan hülye, mint gondolom, akkor ennek a kislánynak Namjoon az... apja... Mi?!
- Ööö... - nyekergek halkan, miközben hol a kislányra, hol Namjoonra, hol pedig a nőre kapkodom a tekintetem.
- Szervusz drágám, én Kim Hanui vagyok, Namjoon anyukája. - hajol meg egy picit a hölgy, amire én is meghajolok, de nehezen szedem össze a mondanivalóm.
- Én... Kim Soomin vagyok... Namjoon... - na itt mit kéne mondanom? Se nem vagyok barátja, se nem vagyok csaja, se nem vagyok szeretője... Akkor mégis mi a franc vagyok?
- Ő a barátnőm, anya... - erőlködik halovány mosolyféleséget az arcára, miközben közelebb lép és a derekamnál fogva magához húz.
Na, ja... Egyszer csak lesz valami, még ha nem is ez...
- Oh... De ő... Olyan... Fiatal... - motyogja halkan miközben feltűnően méreget engem. Lehajtom a fejem és a félig a lábam, félig pedig a csípőmet ölelgető kislányra mosolygok. Megsimítom a fejét és adva a látszatot Namjoonak dőlök.
- Csak hat év anya... Egy kicsit fiatalabb, mint Chohee volt Haneul születésekor. - tárja szét a karjait, majd elenged és felkapja a kislányt. - Hogy van az én szépségem? - gügyög neki. Mosolyognom kell attól a mérhetetlen aranyosságtól, amit ott helyben látok.
- Végre lelőtte magát... - roskad le a kanapéra Namjoon, majd az ölébe húz. Kihasználja, hogy nem ellenkezek vele... Kis cseles köcsög, de ezért egyszer megtépem a haját.
- És... Soomin, még nem kérdeztem, de... Hogy fogadtad, hogy Namjoonnak van egy kislánya egy másik nőtől? - vágja keresztbe a lábait Hanui és engem kezd szuggerálni. Egy pillanatig azt hiszem, hogy leszippantom azt a korty teát amit abban a pillanatban veszek be a számba, de sikeresen lenyelem és visszahelyezem a kávézóasztalra a csészém.
- Igazából... Erről az egészről én semmit nem tudtam...
- Nem mondta? Namjoon! - rivall rá hangosan és szúrós pillantásokkal díjazza a fekete colost.
Már érzem is, hogy keresi a mentségeket abban a picike kis agyában, mert szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek. Pont szólásra nyitja a száját, de lemerevedik, mert valami rezegni kezd a nadrágja zsebében és egy halk és rövid zene csapja meg a fülemet. Lepaterol az öléből és előhalássza a telefonját.
Ránéz a kijelzőre, és már akkor mélységes döbbenet fut végig az arcán, de miután nyomkod egy keveset rajta, teljesen ledermed és rám néz.
Értetlenül pislogok rá, majd az anyukájára, aki szint úgy lefagyva bámulja őt.
- Baj van... - sóhajtja el magát, aztán feláll és átnyújtja a telefont Hanuinak.
- "Nálunk van a ribi, ha azt akarod, hogy túlélje, éjfélkor gyere a szokásos helyre! Feladó: a legrosszabb rémálmod... " - olvassa fel suttogva, mégis erőteljes hangon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése