Danger Love 19. Chapter

Soomin

- Megjöttem! - nyitok be mosolyogva a kórterembe. Soyun az ágyon ül és unottan bámulja a tegnap frissen vett keresztrejtvényét. Odatipegek hozzá és leülök az ágya szélére. Megrebegtetem a szempilláim, aztán vigyorogva megölelem. Ugyanolyan unott fapofával bámul rám és közben kinyújtja oldalra az újságot, majd elengedi, az pedig lepottyan. - Most miért vagy ilyen savanyú? Hoztam kimchit! Én és Jin csináltuk, csak neked. Jó csípős, ahogy szereted.
- Unatkozok... Mikor is engednek ki ebből a börtönből? - kérdezi, aztán átveszi tőlem az ételes dobozt és felbontja. - Hm... Fenséges az illata. Puszillak titeket... - felkapja a mellé csomagolt pálcikát és azonnal tömni kezdi a fejét. - Ez falami mennyefi... - csámcsog behunyt szemekkel.
- Örülök neki. Az orvos pedig azt mondta, hogyha minden oké és nem lesz lázad és könnyebben kapsz levegőt, maximum négy nap és hazajöhetsz. - felállok és az ablakhoz sétálok. - Mintha az idő is tudná, hogy rendben van minden...
- Hogy érted ezt? - kérdezi két falat között. Rámosolygok aztán visszaülök mellé.
- Mikor eltűntél, szakadt az eső, viszont mióta megvagy, azóta folyamatosan javul. Ma már a bogarak is előjöttek. - felkapok egy szalvétát és hajtogatni kezdem. Kihajtok egy kis csákót, amit a fejemre rakok és felülök törökülésben az ágyra. Felfújom az arcom, aztán két ujjammal megbököm és lassan leengedem.
- Olyan vagy, mint egy óvodás... - kuncogja halkan, aztán leteszi az éjjeliszekrényre az ételhordót. Kiterül az párnák között és nyújtózkodni kezd. - Ez jól esett, köszönöm... A kórházi kaja nagyon rossz. Két hete itt vagyok és lassan rosszul vagyok a húslevestől és a fasírttól.
- Egészségedre... Kitartás... Én két naponta hozom neked a kaját és ugye Jungkook se jön üres kézzel soha. Jaejoong pedig intézte neked, hogy valamivel másabb legyen az ellátásod. Aranyéleted van itt.
- Aha... - dünnyögi unott képpel. - Ezt te se gondolhatod komolyan. Nem engednek még sétálni se. - Keresztbe vágja a karjait és a lábát, aztán elfordítja a fejét.
- És még én vagyok óvodás... - sóhajtok fel megrökönyödve. Leveszem a fejemről a csákóm és tovább gyűröm egy kis hajóvá. Leteszem a takaróra és gyűrkészni kezdem alatta az anyagot, így kicsit "úsztatva" a hajókát.
- Amúgy... Mi van veled és Namjoonnal? - vált gyorsan másik témára, aztán a szemeit rám szegezve bámul. Elhúzom a szám aztán a fejemet rázva meghúzom a vállam.
- Egy hete megint nem tudok róla semmit... - a hangom kissé rekedtes ezért köhintek egy párat. - Miután magadhoz tértél szinte eltűnt. Nem ad jelet, nem hív, nem üzen. Kezdek érte aggódni érte. Yun... Szerinted beteg vagyok? - fel se tűnik, hogy hirtelen mennyit beszélek, csak azt veszem észre, hogy Soyun lágy mosollyal néz rám és kissé sejtelmesen felvonja a szemöldökét. Beharapja az alsó ajkát és miután kirántja a háta mögül a párnáját és fejbe csap vele.
- Két szó... - suttogja aztán közelebb hajol hozzám. - Szerelmes vagy... - duruzsolja a fülembe aztán tinilányokat megszégyenítően kuncogni kezd és szorongatni kezdi a párnáját. - Édes Istenem... Soomin felnőtt!
- Mi?! - vonyítok fel kissé fáziskéséssel. Felugrok az ágyról és a fejemet rázogatva keresem az ellenérveket. Felmutatom az ujjamat és szólásra nyitom a szám, de amiatt a sejtelmes arcáért elvörösödök és elbújok a hajamba. - Nem vagyok szerelmes... Tény, hogy Namjoon jóképű, viszonylag kedves, megértő és... Na, szóval jó fej, de nem vagyok beleesve. Nem és nem... - Persze ez a nem eléggé elhalványodik, amikor leesik, hogy milyen is volt, mikor vele töltöttem a napot és a lányával meg az anyukájával
Visszaülök Soyun mellé és csak kifele meredek a fejemből. Ő közben valamit beszél nekem, de most egyszerűen nem megy a koncentrálás. Megszakítom a beszédben azzal, hogy felállok és egy "majd holnap bejövök" után kimegyek a kórteremből.
Én? Szerelmes? Ugyan... Rólam van szó, rólam! Kim Soominről, aki pasizik, de nem szedi fel őket... És még szűz... Ja, és lassan tizennyolc lesz...


Kilépek a kádból és azonnal a szobámba totyogok. Minzy elvisz bulizni. Csak úgy feszültséget oldani. Rám fog férni...
Csak úgy random benyúlok a szekrényembe és kihúzok egy rucit, aztán persze ahhoz válogatom a további gönceim. Sikeres módon pont egy igazi kurvulós szerelés jött ki, de mit tehetnék, ez az én szerencsém... Tapadni fognak a fiúk, mint mézre a légy. Mondjuk ki ne cuppanna a pink miniszoknyára és a neon sárga színű topra?
Bár a matek egyenlet is ilyen könnyű lenne, mint felszedni egy-két srácot... De az élet ilyen.
- Szia Mini, készülj, én és Jackson ott leszünk fél óra múlva. Pusszancs! - Még jó, hogy ilyen hangos az üzenetrögzítőnk... Nem hallottam volna meg, az tuti. De vajon ki az a Jackson? Mindegy, biztos Minz egyik új pasija...
Belebújok a ruháimba, aztán azonnal beszárítom a hajam. Fél kiló lakk és jöhet a smink. Mire azzal kész vagyok, már van húsz perc. Firkantok egy üzenetet anyának, ha hazaérne és indulhatok.
Bezárom az ajtót és ahogy leszaladok a kis lépcsőn, beleütközök valamibe. Valami nagyba és finom illatúba.
- Hogy nézel te ki? - szakad fel a nagy, bőrdzsekis, napszemüveges és kapucnis ürgéből. Utólag leesik, hogy Namjoon az, amire először a nyakába akarok ugrani, de aztán eszembe jut, hogy majdnem két hétig felém se szagolt. - Halljam, hová tartasz, így? - Az ígyen a hangsúly.
Felsóhajtok és felnézek a colos szemeibe. Vagyis, napszemüvegen keresztül próbálok.
- Ha annyira tudni akarod, bulizni... És nem tudom, miért érdekel téged ennyire... - hangom picit hidegen cseng, aminek örülök, bár fáj, hogy így szóltam az én kis colostokomhoz.
- Hogy a francba ne érdekelne, ha a pasid vagyok? - Na, ő hidegebb... Nyert.
- Aha... - dünnyögöm és elmegyek mellette. A lépcső aljáról még visszanézek rá. - Ha annyira a pasim vagy, hol a tökömbe voltál két hétig?
Nem válaszol. Sőt, megnémul. És ez nem tetszik... Felsóhajt és leül a lépcső tetejére. Rossz érzés fog el, hiszen a gyomrom görcsösen összeszorul.
- Anyám rosszul lett. Mindent otthagyva rohantam vele a kórházba, se telefon, se iratok... Infarktusa volt. Elhúztak rengeteg időt azzal, hogy nem akarták elfogadni az információkat a papírjai nélkül. - Kezeit összekulcsolja a térdein és ráhajtja a fejét. - Végül majdnem két órát ültem mellette és fogtam a kezét, mire behívták kivizsgálni. Azonnali műtétet rendeltek el, hiszen a szíve már alig működött. Még két óra türelmetlenkedés után kijött az orvos és... - kissé megremeg a hangja. - Nem tudták megmenteni... - kis szünetet tart. - Nagyon kikészültem. Kikértem Haneult az oviból és beültettem a kocsiba. Szerencsétlen hiába kérdezgetett, nem válaszoltam neki. Elindultunk és csak mentünk... Leutaztunk egész Busanig, ahol meglátogattuk a húgom. Leadtam neki a csöppséget és azonnal az első kocsmába mentem. - Eddig bírtam. Odasietek és azonnal átölelem. Halkan felszipog és a nyakamba fúrja az arcát. - A detoxban ébredtem és azt mondák, hogy végigaludtam négy napot. - A hajába vezettem az egyik kezem és cirógatni kezdtem a fejét. Átkarolja a derekam és magához von. - Soomin... Nekem már nincs senkim aki szeret. - suttogja halkan, világ vesztetten.
- De igen, van... Ott van Haneul, Öcsi, a húgod és... Itt vagyok én. - erre felkapja a fejét és rám néz. Látszik rajta, hogy napok óta nem aludt, hiszen csúnya karikák vonulnak végig a szemei alatt és az erei is sokkal jobban látszanak. Bólintok és egy puszit nyomok az ajkaira. - Szeretlek.
Elmosolyodik és egyik kezével a hajamba túr. Közelebb von és lassan megcsókol. Szinte mint soha. Egy csöppnyi durvaság sincs benne, csak az érzékiség.
- Ha befejeztétek az enyelgést, Mini igazán letolhatnád a valagad, ma még bulizni akarunk menni! - Szakítja meg a kis romantikus légterünket Minzy. Felnevetek és indulnék, de Namjoon elkapja a csuklóm.
- Megy, de nem ebben a ruhában. És nem egyedül. - kacsint rám kajánul és a lakás felé kezd vonszolni.
Intek Minzynek, hogy menjenek, amire értetlenül néz rám, aztán sejtelmesen elmosolyodik és int.

Danger Love 18. Chapter

Soyun 

Fejem iszonyatosan fáj, szám is, lábam, karjaim teljesen el vannak zsibbadva, és fázok.
Óvatosan emelem fel a fejem, amikor kivágódik az ajtó, és egy pasi jön be. Elkapja az arcom, ahogy elém ér, majd mérgesen odatrappol az ajtóhoz.
-Ti idióta barmok! Már ennyit se lehet rátok bízni? - kezd el ordítani -Nem azt a nőt hoztátok el! - nagyon megijedtem a kirohanásán. Nem értettem miért vagyok itt, és, hogy ki az a másik nő, vagy, hogy miről is van szó, de azt kell mondjam... beszartam. Soomin szavaival éltem.
-Sajnáljuk főnök! - hallottam egy másik hangot. A férfi idegesen bevágta az ajtót, majd fogott egy másik széket, megfordítva, rá ült, és engem nézet.
-Tény, hogy hasonlítasz rá, de nem tudok veled mit kezdeni. - unottan támasztja a fejét, a szék támláján, és pislog.
-Kiről beszélsz? - hangom szörnyen rekedt volt, már már fájt.
-A szuka hugodról! Gondolom az lehet, Namjoon csaja, mert a hajszíneteket és a testalkatotokat kivéve sok a közös vonásotok. Ezért hoztak téged ezek a barmok. - meglepve pislogok rá.
-Soomin? De hát mit tett ellened? - megrántom a kötelet de elfintorodom. Teljesen belevág a húsomba.
-Ő semmit! De a pasija... Monster! Miatta halt meg a húgom! - idegesen pattant fel, és tapasztotta a kezét a nyakamra. Nem tudtam mégcsak nyelni se. Fuldokolva kezdtem vergődni a kezei alatt, de nem engedett el. -Ez, sokkal jobban fog fájni neki. Mert miatta hal meg a nővére, és az akit szeret, gyűlölni fogja... tökéletes bosszú. Sokkal jobban járok.  - sziszegte az arcomba, szemem előtt lassan minden elhomályosult, testem ernyedt lett, de nem jól fogta a nyakam, ahhoz, hogy megfuladjak, de ezt Ő nem vette észre. Agyam tompán igaz, de mindent észlelt, testem magatehetetlen volt, de éreztem, ahogy eloldoznak a székről, aztán kocsiba raknak, majd egy ideig elnyel a sötét semmi. Jungkook arca jelenik meg előttem, ahogy összetörten áll a sírom mellett, aztán Soomin, ahogy teljesen magába zuhanva zokog, Jaejoong és Jin közt... minden annyira hihető volt. Mégis Jungkook arca sokkal fájdalmasabb volt. Szeretem! Teljes szívből, visszavonhatatlanul imádom! És soha többet nem lehetek vele! Nem érezhetem az illatát, a csókját, nem láthatom többet a gyönyörű mosolyát, és szemeit...

Hirtelen égni kezdet a tüdőm. Azt hittem kiszakad, köhögve fordultam oldalra egy kéz segítségével, majd újra elnyelt a sötétség.

-Kérem! Ha bárki... bárki meglátná a testét a folyó mentén... az kérem... azonnal hívja a rendőrséget. - Jaejoong hangja kúszott az elmémbe, emiatt, lassan kinyítottam a szemeim. Egy TV állt előttem nem messze, ahol Jaejoong, és Jungkook, Soomin, akit Jin ölelt, ők voltak a képernyőn.
-A gyilkosság elkövetőit elfogták, de sajnos, Soyun Park holttestét még nem találták meg. A búvárok, négy napja keresik... - mondja a nő. Nem bírtam mozdulni. Öt napja eltüntem? Meddig lehettem eszméletlen azoknál a barmoknál? Meg itt? Hogy kerültem ide?
Fájt minden részem. Sírni kezdtem, amikor egy árnyék jelent meg az ajtóban, és azonnal hozzám siet.
-Ez Te vagy, igaz? - homlokomra rak egy kendőt. Óvatosan bólintok. -Nem tudtam mit tenni, ezért itt hagytalak, mármint végig veled voltam... de féltem, hogy lecsuknak. - alaposan megtörölgeti az arcom. -De mostmár, hogy ébren vagy, elviszlek hozzájuk, itt vannak mind a párton... - lassan felemel. Nem tudok tiltakozni, mert annyira ég az egész testem, hogy levegőt venni is fájdalmas.
Kint hideg van, de alaposan betakargat egy pléddel, és fél órát a karjaiban cipel.
-Elnézést! - kiált oda valakinek. Nem nagyon tudok figyelni, mert minden forog velem.
-Yun! - szemeim becsukom az édes hang hallatán, aztán érzem, hogy megfogja az arcom. -Yun! Kérlek néz rám... - kérte, és én megtettem. Jungkook szemei vörös volt, arcán könny csorgott végig, de mosolygott. Jaejoong vett át végül. De nem engedtem el a megmentőmet. A pulcsijába kapaszkodtam, úgy vittek egy mentőautóhoz.
-Nagyon magas a láza. Én próbáltam levinni, de nem tudtam. - hallottam a hangját. Egész vizsgálat alatt, végig fogtam. Nem akartam elengedni, mert attól féltem, hogy újra elmerülök a sötétségben.
-Négy napig nem voltál képes szólni, hogy megtaláltad? - hallottam Jaejoong hangját.
-Én... féltem...
Magamhoz húztam a fiút, mire elhallgatott. Éreztem, hogy megfogja a kezem.
-Sokkos állapotban van, és tüdőgyulladása van. Azonnal be kell vinni a kórházba! - mondja az egyik mentős. Ki akarták feszíteni a kezemből a fiú pulcsiját, de nem hagytam. Két kézzel kapaszkodtam belé, és le akartam szállni arról a hordágyól.
-Hagyják! Hadd menjen vele! - hallottam Jungkook hangját. Hallás voltam neki ezért. -Mégis csak ő mentette meg... - tette hozzá.
Így, hát a fiú jött velem. Fogta a kezem, és a kórházban is, amikor leszedáltak, mert rohamot kaptam a láz miatt. Nem tudom meddig aludtam, de éreztem az anyagot a kezem alatt. Lassan nyitottam ki a szemem, és néztem körbe. Jaejoong és Soomin voltak bent.
-Hol... hol van... - nyögtem ki nagy nehezen. -Fiú... hol... - fejem az ajtóra szegeztem -És... Jungkook... én szeretem... nagyon... - becsukom a szemeim. Teljesen magamhoz húzom a pulcsit.
-Tudom... - hallottam Jaejoong hangját. Fájdalom csengett ki a hangjából -Hoseok kiment egy kávét inni, és enni, hamarosan jön.
Szóval Hoseok a neve?
-Yun... néz rám kérlek... - szipogott Soomin. Óvatosan pislogva néztem rá. Sírt.
-Szívem... - motyogom rá mosolyogva. Akkorát sóhajtott, hogy rögtön fel is zokogott.
-Ne haragudj rám! Az én hibám! - borult a mellkasomra.
-Nem... rossz idő... rossz hely... nem haragszom... - nehezen vettem levegőt. Fájt az oldalam is, mind a kettő. Gondolom valami van bennem, mert érzem. Biztos a folyadékok miatt ami a gyulladás miatt van. Olvastam már erről. Soomin mégjobban sírni kezdet. Haját kezdtem remegő kézzel simogatni.
-Azt hittük meghaltál! Azt mondták, bedobtak a Han-folyóba! Annyira megijedtem! Aztán jött Jaejoong telefonja! Itt meg Hoseok elmondta, hogy látta, amint a hídról a vízbe dobnak. A nyakad még most is kék! És... és... Hoseok mondta, hogy visszahozott ... - hadarta Soomin. Épp kinyílt az ajtó, és két fiú lépett be, és az öcsém.
-Jin... - könnyes szemmel néztem rá, lerakta a tálcát, és hozzám sietett. Soomin oldalra állt, Jin pedig könnyes szemmel homlokon puszilt. Én pedig, ahogy tőlem telt, megöleltem.
-Annyira örülök, hogy élsz! Nem éltem volna túl, ha... - suttogta.
-De élek... - motyogom.
-Hála a magasságos Jó Istennek! - sóhajt fel. Elenged.
-Jungkook... - néztem a fiúra. Rám mosolyog. Jaejoongra néz, így én is, de ő csak bólint, és az ablakhoz fordul. Jungkook pedig leül mellém, lehajol, és megcsókol. Kitört belőlem a sírás.
-Sssh! - próbál csittitani.
Hoseok jelenik meg mellette, és fogja meg a kezem.
-Angyalka! Nyugodj meg kérlek! - szól rám. Lenyelem a többi könnyet, és rá nézek.
-Hoseok! - mondom.
-Jól vagy? - mosolyog rám.
-Köszönöm! - mondom rekedt hangon és Jungkookra nézek. -Ha... Te nem vagy... nem láthatom újra a... családom. - újra Hoseokra néztem.
-Jó helyen voltam jókor! - vállat von, és elengedi a kezem. Jungkook újra lehajol, és homlokon puszil. De én megfogom a kezét egy pillanatra, Ő pedig az ajkaimra hajol, és óvatosan megcsókol.
Utána pedig lassan elnyelt a jótékony sötétség. Elaludtam.

Danger Love 17. Chapter

Soomin

- M- Miért néztek így? - nyelek nagyot, miközben Namjoon és az anyukája között kapkodom a tekintetem. A feszültség érezhetően megnőtt és valamiért egy kis kétségbeesettséget vélek felfedezni Hanui szemeiben.
- Soomin, nyugodj meg és ne reagáld túl, de... - sóhajt fel Namjoon és hátratúrja a haját, majd közvetlen felém fordul. - úgy tűnik, elrabolták a nővéred.
Egy pillanatra értetlenül bámulok, aztán erőtlenül felnyekkenek. Rossz viccnek fogom fel elsőnek, de ahogy elér a tudatomig a komoly arcok jelentése, késő...
A fülem sípolni kezd, reszketek, szédülök és rosszul leszek. Felpattanok és azonnal a mosdóba rohanok. Amint betörök az ajtón elkapom a WC kagylót és némi köhögés társaságában kiadom a gyomrom eddigi tartalmát.
Nyöszörögve öklendezek, néha kipislantva egy-egy könnycseppet a szemeimből. Menedékként kapaszkodok az ülőke rögzítésébe, s próbálom feldolgozni a dolgot. Hátra fogom a hajam és miután kissé összevakarom magam a kőről, körbetörlöm a porcelánt és ráhajolok a csapra, hogy kimossam a szám.
- Soomin, jól vagy? - kopog be hozzám halkan Hauni. Összerezzenek az éles hangra, de nem válaszolok, mivel amint megpróbálok megszólalni gombóc szorul a torkomba és utat törnek a könnyeim és a fürdőszoba járólapjára roskadva összegubózok. - Namjoon, nem nyitja ki... - Hangja ijedten cseng. Aggódik értem, miközben alig ismer egy fél napja... Csodálatos asszony.

- Mi az, hogy nem tudnak semmit tenni?! - kiabál hangosan a telefonba Jaejoong. Hajnal óta ez van... Mióta megtudta, hogy Soyun eltűnt és nagy valószínűséggel elrabolták amikor a banketten volt, teljesen kikelt magából. Az a nyugodt, kedves ember, kerek húsz másodperc leforgása alatt idegbeteggé változott, aki képes lett volna nekimenni egy rendőrnek, csak mert nem végzi megfelelően a munkáját. Sose láttam még ilyennek, de nem akarom többé...
- Soomin, nyugodj meg... A nővérünk jól van. - beszél hozzám lassan, nyugtatóan Jin, majd megfogja a kezem, de a próbálkozása hiábavaló, ugyanúgy ideges maradok és a szám belsejét rágva bámulok magam elé.
Namjoont nem láttam azóta, mióta behozott a céghez. Mármint késő este óta... Azóta itt ülünk Jinnel, Jaejoongal,és  az idősebb cégrésztulajokkal. Mindenki fáradt, kézzel fogható az idegesség és a félelem.
Talán fél nyolc felé járhatott az idő, amikor betoppantak a Jeon család tagjai és elvonultak Jaejoongal tárgyalni. Talán fél órája bent lehetnek az egyik irodában. Csend van, egyedül én és Jin vagyunk a folyosón, mert én még nem vagyok elég idős, hogy részt vegyek, Jin pedig nem tag még.
Hirtelen nyílik az ajtó és egy kisírt szemű, iszonyatosan helyes srác jön ki rajta. Rám néz azokkal a hatalmas szemeivel és világfájdalmas arcot vágva lassan odalépked mellém.

- Kim Soomin? - kérdezi kissé rekedtesen. Bólintok, amire meghajol. - Szeretnék veled beszélni. Négy szem közt. - Ránéz Jinre, aki bólint és egy gyors puszit nyomva a homlokomra elsétál a folyosón. A srác felsóhajt és leül. - A sógoroddal ezt megbeszéltem, így neked is elmondom. A nevem Jeon Jungkook, a Jeon cég legfiatalabb tagja vagyok és... a nővéred szeretője. Vagyis olyasmi voltam.

Na, itt elsőre azt se tudom, hogy mit tegyek-szóljak-reagáljak. Mereven magam elé bámulok, aztán elhúzom a szám és ránézek.

- Bocs kölyök, de nincs itt a viccelődés ideje. A nővérem eltűnt, nagyvalszeg' elrabolták, sőt már lehet, hogy nem is él, erre te azzal jössz, hogy veled csalta a férjét! - az elején bár suttogok, a mondat végére szinte üvöltök. Minden érzelmem feltör és ordítanom kell. Hatalmas könnyek gyűlnek a szemembe. Felpattanok, de a kimerültség miatt a lábaim azonnal feladják a szolgálatot és összeesek. Hajam az arcom elé hullik és mélyről törő zokogásom is szabad utat kap. Könnyeim lassan csöpögnek a nadrágomra, sötét foltokat képezve a farmer anyagján.
Teljesen összetörtem... Soyun nem csak szimplán a nővérem. Ő úgymond az anyám, a legjobb barátom, a lelki társam. Mindig mellettem állt, jóban, rosszban. Megvédett mindentől, foglalkozott velem. Nem hagyott elveszni.
Egy kezet éreztem meg a felkaromon. Picit megremegek és mivel jó erős húzás is társul a fogás mellé, hagyom, hogy felállítsanak. A kezek tulajdonosai átkarolnak, majd nekiölelnek egy kellemes illatú, meleg mellkasnak. Az illatáról azonnal felismerem, Jin az. Beletúr a hajamba és csitítgatva simogatni kezdi a fejem. Belemarkolok a pólójába és belefúrom az arcom.
- Semmi baj nem lesz... - suttogja halkan, bár szerintem ő is sejti, hogy ez téveszme.


Már három nap. Három kemény napja semmi hír Soyunról. Semmi jóra nem számíthatunk. Ugyanennyi ideje Namjoont se láttam. Nem tudom miért, de érte is kezdek aggódni. Folyamatosan telefonálunk, legalábbis Jaejoong mindig a telefonon lóg. Gondolom egy percet sem aludt. A szeme alatti fekete karikák ezt alátámasztják. Állandóan hívogatja a rendőrséget, az eltűnt emberekkel kapcsolatos szervezeteket, kórházakat, sőt, már a halottkémeket is felkereste nem is egyszer.
Ami a Jeon üggyel kapcsolatos... A kis srácot Jaejoong elfogadta. Gondolom egy világ dőlt benne össze mikor megtudta, hogy Soyun félrelépett és pont egy velem egykorúval, bár talán megértette, hogy miért is. Nuku intimitás...
Jin nélkül már talán öngyilkos lettem volna. Ha ő nincs és nem fogja a kezem, ölel magához, felemésztett volna a sötétség. Mondjuk így is körülbelül úgy festek, mint valami emós, itt az iroda sarokülőjének a közepén, a hajamba burkolózva, kisírt szemekkel.
- Soomin... - ül le mellém valaki. Hangját tompán hallom, csak egy kezet látok, amint elém nyújt egy adag gőzölgő, fekete valamit. - Soomin, Jimin vagyok... Tudod. A meleg haverod, Soyun asszisztense. Hoztam szívecském kávét. Idd meg gyorsan, átmelegít. Ilyen nyálas időben tökéletes. - Mondandójából csak töredéket fogok fel. Próbálja oldani a feszültséget. Nem egyszer próbálkozott már vele. Hiába...
A nővérem lehet, hogy már meghalt, valahol elásták vagy csak kidobták, de lehet, hogy még kínozzák, éheztetik...
Ismételten dagadt könnycseppek gyűlnek a szemeimbe, elfancsalodik a szám és előrebiccentem a fejem. Megint sírni kezdek. Miért pont Soyun? Miért az én nővérem? Miért? Hiszen... Hiszen senkinek nem ártott soha!
- Miért? - zokogom halkan és ismét ölelésben találom magam. De ez nem Jin. Pont ezért nem is sikerül megnyugtatnia. Ugyanúgy reszketek és zihálok, mint az elején.
 - Ezt szeretnénk mi is tudni, szépség... - nyom egy puszit a homlokomra és cirógatni kezd.
Lassan kissé megnyugszok, így a kezembe adja a műanyagpoharat, amiben, az életerőt adó fekete és keserű lötty lakozott. Egész addig, amíg egy jó nagy húzással el nem tüntettem az egészet.
Idő közben végre Jin is visszaér, én pedig akárcsak egy kis majom, ráakaszkodok. Moccanni se bír, de nem zavarja. Jaejoong talán három óra körül beviharzik az irodába és közli velünk, hogy sajtóközlemény lesz pár óra múlva, menjünk haza és készüljünk rá.
Egy porcikám nem kívánja, de muszáj megtenni. Jin szinte hazacipel és csak annyira hagy magamra, hogy valami tiszta ruhát húzzak magamra. Meg persze amíg lezuhanyozzam. Ennyire. Egész végig ott áll mellettem és segít. Olyan igazi nagy tesó... Erre ráérzett.
Mielőtt még beérünk a konferenciaterembe, ahol a gyűlés van megállítom az ajtóban. Felnézek a szemébe és egy iszonyatosan erőltetett mosolyt küldök felé.
- Köszönöm... - ennyit suttogok, aztán belekarolok és elindulunk a sok újságíró, fényképész és kamera között.
Az egész fájdalmasan lassan telik, egy-egy kérdésnél pedig megingok és inkább hátravonulok, hogy ne sírjam el magam. Mielőtt még vége lenne az egésznek, mindannyiunknak mondania kell valamit. Nehezen, de összevakarom a hangom és kiállok mindenki elé. Veszek egy mély levegőt és végignézek a tömegen. Egyszerűen nem bírom a nyomást és csak szimplán megrázom a fejem, majd visszalépek Jinhez és hozzábújok.
- Kérem! Ha bárki... bárki meglátná a testét a folyó mentén... az kérem... azonnal hívja a rendőrséget. - Jaejoong ezzel zárja az egészet és maga előtt terelgetve kivisz minket a teremből.
Visszatérve a várakozóhelyül elfoglalt irodához, egy ismerős illat fogad. Ugyan az, mint amikor Namjoonnal töltöttem az időt.
- N- Namjoon? - kérdezem halkan, miközben fürkésző tekintettel keresem fekete colost. Nem is hiába. Az ablaknál ott áll, hátrakulcsolt kezekkel, miközben az ablakon kifele bámul és nagy valószínűséggel az esőt vagy az úton elhaladó autókat figyeli. - Namjoon! - hangomra felfigyel és rám néz. Halovány mosolyra húzza a száját, én pedig lerázom magamról Jin karját és felé indulok. Mikor odaérek hozzá, hatalmas lendületet véve nekikoccanok és átölelem. Ő erre felnyekken és kissé összegörnyed. Felnézek a szemeibe és ismét hozzábújok. - Aggódtam érted, te érzéketlen, vadbarom... - dünnyögöm a felsőjébe és még jobban nekisimulok.
- Hiányoztál, te buta, hisztis liba... - kuncogja és végigsimít a hátamon. - Viszont beszélnünk kell... Az egész csapattal. - hangja komolyan cseng, szinte megijedek tőle. Elengedem, ő pedig odasétál Jaejoonghoz. Meghajol és bemutatkozik mindenkinek.
- Soyunnal kapcsolatban akar beszélni? - kérdi Jaejoong, majd leül az asztala mögé. Én és Jin a sarokülőn foglalunk helyet, Jimin és a többi asszisztens pedig Jaejoong mögött sorakoznak. Namjoon nem válaszol, csak bólint, amire Jaejoong kitágult szemekkel előredől a széken. - Hallgatom.
- Tudom, hogy ki, és miért rabolta el Kim Soyunt. Park Chowon volt és azért, mert... Mert... - megakad. Rám néz és aztán lehajtja a fejét. - Mert összetévesztették Soominnel.

Danger Love 16. Chapter

Soomin


Ilyen is ritkán van... A seggemen ülök, teljes csendben és figyelek magam elé. Vagyis nem magam elé, hanem valakire. Pontosabban Namjoonra, aki eközben valamivel kínlódik a konyhában. Unalmamba elkezdem piszkálni egy szerencsétlen kis hajtincsem, ami kilóg a copfomból.
- Szóval... - töröm meg a csendet kicsit halkan. - Mit is terveztél?
További némaság. Ugyan úgy folytatja az eddigi tevékenységét, majd leteszi a kezéből a cuccokat és felém fordul.
- Adok Öcsinek enni, megfürdetjük, aztán elviszünk valahova... - felcsapja a hátára a konyharongyot, majd megindul felém. Én persze megilletődve figyelem, ahogyan odaér mellém és miközben felhúz, fel se tűnik, hogy lazán megcsókol. Mire persze észbe kapnék, már felkapja a tálat a konyhában és eltűnik az előszobában.
Csörömpölés után hatalmas dübögés, majd egy hatalmas fekete paca végigszánt a házon és ezek után egy hatalmas csattanás. Kerek szemekkel követem a kutya útját, de amint az előszobába érek elfog a röhögőgörcs. Namjoon unott fejjel kandikál ki Öcskös alól, aki eközben vígan rágcsálja az elé kitett tápot a gazdája hátáról.
Amint kapok egy "szedd le rólam, vagy meglátod mi lesz a végén" nézést, kuncogva odabillegek a fekete véreb mellé és a nyakörvénél fogva leráncigálom Namjoonról. Ő persze csak felugrik és "köszönet" nyilvánításképpen odaránt magához és egy jó hosszú nyálas csókot ad. Fintorogva eltolom magamtól és otthagyom. Hadd főjön a saját levében... Ordibál velem, meg akar erőszakolni, elrabol és még enyelegni akar? Nyalja ki... Inkább ne!


Végre kifürödhetem a kiló kutyasamponos habot a hajamból amit Öcsitől kaptam. Azt gondolná az ember, hogy gyerekjáték megfürdetné megszárítani egy olyan nagy dögöt, mint ő, de nem! Nagyon nem!
Szerintem még egy hét múlva is kutyaszagom lesz...
- Banya... - fintorog a hátam mögött Namjoon, miközben a tükörben próbálom kifésülni a hajamat.
- Ha hagytál volna normálisan előkészülni otthon, nem lenne ilyen a hajam! - förmedek rá, miközben hátrarántom a fejem. Elszámoltam magam... Sokkal közelebb van, mint gondolhattam. Egyenest nekiütközök, amire mind a ketten produkálunk egy gyönyörű vágódást.
Tányérnyi szemekkel meredek rá, miközben azon gondolkozok, hogy csak a közénk szorult fésű böki a combom vagy más...
- Hé... - motyog miközben megböködi az orrom. - Olyan helyeken tehénkedsz, ahol nem kéne, ha még szűz akarsz maradni...
Felnyikkanva felugrok és azonnal minimum hat méterrel arrébb rohanok.
Gonoszan kuncogva felül és belekapaszkodva egy székbe felhúzza magát. Felsóhajt, majd beleborzol a hajába. Ez az a pillanat, amikor én se értem, hogy miért kell ennyire utálnom...
Olyan tökéletes... Az a mindig égnek meredő fekete haja, a minden nap változó fülbevalója, és az a tökéletes, sima, babapopsi arcbőre...
Felcsendül a csengő éles zaja, amire elsőre összerezzenek, aztán értetlenül meredek Namjoonra. Ő is hasonló arccal néz az előszoba felé. Megrántja a vállát és megindul felém.
- Ha annyira fontos, visszajön... - dünnyögi, majd magához ránt és a nyakamba csókol. Fogai közé veszi a bőröm és gyengéden belecsíp. Felsóhajtok és a pólója hátrészébe marok.
Ő sem tétlenkedik a kezeivel. Végigsimítja a hátam és belemarkol a fenekembe.
- Apa! - töri meg az enyhén felforrósodott légkört egy kedves, de mégis ebben a pillanatban irritáló kislányhang. Két pici kart érzek a szinte összesimuló combjaink körül, majd egy magassarkú kopogása arra késztet, hogy ellökjem magamtól Namjoont és hátráljak. Meg is teszem. De arra abszurde nem számítok, hogy a kisgyerek belém kapaszkodik és húzom magammal. - Soomin! - rikkant fel jókedvűen a kislány.
- H-Haneul?! A-anya?! - szakad fel Namjoonból, majd végre egy soha nem hitt arckifejezést látok rajta. Zavarban van!!
- Namjoon! - komorodik el a fiatal nő, majd le se veszi a cipőjét és felénk indul. - Mondhattad volna, hogy vendéged van... Akkor nem jövünk... - csípi két ujja közé Namjoon halál fehér arcát.
- Apa? Haneul? Anya? - motyogom magamban, miközben kirakózok a fejemben. A parkban! A kislány, az ismerős hang, Haneul... Itt most ugyan az a kislány, ugyanazzal a névvel és Namjoont apának szólítja...
Ha nem vagyok olyan hülye, mint gondolom, akkor ennek a kislánynak Namjoon az... apja... Mi?!
- Ööö... - nyekergek halkan, miközben hol a kislányra, hol Namjoonra, hol pedig a nőre kapkodom a tekintetem.
- Szervusz drágám, én Kim Hanui vagyok, Namjoon anyukája. - hajol meg egy picit a hölgy, amire én is meghajolok, de nehezen szedem össze a mondanivalóm.
- Én... Kim Soomin vagyok... Namjoon... - na itt mit kéne mondanom? Se nem vagyok barátja, se nem vagyok csaja, se nem vagyok szeretője... Akkor mégis mi a franc vagyok?
- Ő a barátnőm, anya... - erőlködik halovány mosolyféleséget az arcára, miközben közelebb lép és a derekamnál fogva magához húz.
Na, ja... Egyszer csak lesz valami, még ha nem is ez...
- Oh... De ő... Olyan... Fiatal... - motyogja halkan miközben feltűnően méreget engem. Lehajtom a fejem és a félig a lábam, félig pedig a csípőmet ölelgető kislányra mosolygok. Megsimítom a fejét és adva a látszatot Namjoonak dőlök.
- Csak hat év anya... Egy kicsit fiatalabb, mint Chohee volt Haneul születésekor. - tárja szét a karjait, majd elenged és felkapja a kislányt. - Hogy van az én szépségem? - gügyög neki. Mosolyognom kell attól a mérhetetlen aranyosságtól, amit ott helyben látok.


- Végre lelőtte magát... - roskad le a kanapéra Namjoon, majd az ölébe húz. Kihasználja, hogy nem ellenkezek vele... Kis cseles köcsög, de ezért egyszer megtépem a haját.
- És... Soomin, még nem kérdeztem, de... Hogy fogadtad, hogy Namjoonnak van egy kislánya egy másik nőtől? - vágja keresztbe a lábait Hanui és engem kezd szuggerálni. Egy pillanatig azt hiszem, hogy leszippantom azt a korty teát amit abban a pillanatban veszek be a számba, de sikeresen lenyelem és visszahelyezem a kávézóasztalra a csészém.
- Igazából... Erről az egészről én semmit nem tudtam...
- Nem mondta? Namjoon! - rivall rá hangosan és szúrós pillantásokkal díjazza a fekete colost.
Már érzem is, hogy keresi a mentségeket abban a picike kis agyában, mert szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek. Pont szólásra nyitja a száját, de lemerevedik, mert valami rezegni kezd a nadrágja zsebében és egy halk és rövid zene csapja meg a fülemet. Lepaterol az öléből és előhalássza a telefonját.
Ránéz a kijelzőre, és már akkor mélységes döbbenet fut végig az arcán, de miután nyomkod egy keveset rajta, teljesen ledermed és rám néz.
Értetlenül pislogok rá, majd az anyukájára, aki szint úgy lefagyva bámulja őt.
- Baj van... - sóhajtja el magát, aztán feláll és átnyújtja a telefont Hanuinak.
- "Nálunk van a ribi, ha azt akarod, hogy túlélje, éjfélkor gyere a szokásos helyre! Feladó: a legrosszabb rémálmod... " - olvassa fel suttogva, mégis erőteljes hangon.

Danger Love 15. Chapter

Soyun~

Komolyan kiakasztó egy pasi ez a Namjoon vagy ki. Mégis kinek képzeli ez magát, hogy csak így elviszi a húgom? Fel kellene jelentenem!

Saját levemben forrva álltam neki pakolni, mert a fiúk nem voltak, és ugye Minnie pedig Namjoonnal van, jobb dolgom pedig nincs, amíg nem megyek be.

Délután kaptam egy SMS-t, hogy jól van, ettől pedig megkönnyebbültem.
Kopogtak, így felnéztem.
-Asszonyom, Mr Jeon van itt, beengedhetem? - kérdi az új titkárnő. Eddig tökéletesen bevált, azt hiszem megtartom.
-Dolgom van! Jöjjön vissza később! - mondom.
-Nem! - Sora mellett berobbant, és rá csapta az ajtót a lányra.
-Menj el! - állok fel.
-Mégis, hogy képzeled ezt? - förmed rám.
-Ne beszélj így velem kölyök! - lépek elé mérgesen.
-Úgy beszélek, ahogy akarok! Nem is szereted, mégis Őt választod? Ezzel saját magadnak teszel rosszat! - kel ki magából.
-Tudom! De értsd már meg, hét éve mellettem van! Ezt nem tehetem csak úgy tönkre! - hátat fordítok neki, és az ablakhoz sétálok, onnan kezdem figyelni a várost.
-Yun... - szólal meg halkan.
-Menj el... - suttogtam.

És elment. Olyan űr maradt utána, hogy fojtogatott a sírás, de nem adtam meg magam neki. Jaejoong is megjelent az irodájában, ezért Én fogom a telefonom, és úgy teszek, mintha beszélnék, és amikor lerakom, újra megszólal a mobilom, hogy szóljanak, holnapra minden kész, ezért pedig fogom magam és elmegyek megnézni, mi, hogyan van, hogy még előtte javítsak mindenen. A virágokat kellett kicserélni, mert nem ment az egész dekorhoz, szóval fehér rózsa helyet, lila lett. De, hogy ne keljen újat hozni holnapra, mindet befestik lilára.
Kaját is ellenőriztem, abban nem volt kifogás, lehet ezentúl ezzel a rendezvény szervező csapattal fogok mindent megcsinálni. Tetszik a munkájuk, és a csaj, mindent úgy csinált, ahogyan elképzeltem.
-Seojung! - szólok a lánynak.
-Igen asszonyom!? - siet elém. Kicsit ijednek tűnt.
-Szeretném továbbra is igénybe venni a munkád! Virág szín kivételével, egyetlen hibát se találtam, az étel is finom, a pincérek kedvesek, továbbá tetszik, hogy megvalósítottad az elképzelésem! - mondom formális hangon.
-Ezt örömmel hallom... - felsóhajt. -Eddig maga a legnagyobb felkérésünk, és el se hiszi mennyire megkönnyebbültem. - néz rám hálásan. Elmosolyodom.
-Hívhatsz nyugodtan Yunnak, és lenne még egy kérdésem, a pia, mikor érkezik? - néztem szét.
-Holnap délre itt lesz, és este hatra várunk minden meghívott vendéget! - bólint.
-Tökéletes! Valami van azonnal hívj, holnap kettőre itt leszek. - fogom a táskám és megyek vissza a céghez. Minden rendben volt, kivéve, hogy aggódtam Soomin miatt, de Írtam neki, hogy holnap várom az estélyen, mire letolt, hogy Ő bizony nem jön.
-Holnap mit kellesz felvenni? - kérdi Jin. Megint Én vettem fel, mert lekéste a buszt.
-Ühmm... szerintem jó lesz a szmoking. Nyakkendő nélkül. - néztem rá.
-Ezer hálám érte! - neveti el magát.
-Amúgy, tudsz vezetni? - kérdem.
-Persze, Én hordtam anyát a kórházba. Miért? - elmosolyodom, és lekanyarodom.
-Túl sokat vagy a könyvtárban, megértem, hogy be kell hoznod a lemaradásod, de nekem nem mindig lesz időm utánad szaladgálni, már ne érts félre, csak ha véletlenül épp tárgyaláson vagyok, meg minden, nem tudok utánad jönni, így hát veszünk neked egy kocsit! - behajtok a parkolóba.
-Land Rover? Ezt nem gondolod komolyan! - ijed meg.
-De, komolyan gondolom. - kiszállok. -Gyere! - intek neki, Ő pedig teljesen lefagyva jön utánam. Az Én kocsim egy fehér Cadilac Jeep, imádom, mert nagy, és kényelmes. Jaejoong kocsija egy fekete GMC Jeep, nem tudom neki miért az tetszett, pedig voltak szebb színűek is. Na mindegy.
-Ezek mind annyira szép kocsik... - megy egy fehér Roverhez.
-Válassz egyet. - intek az egyik pasinak, aki már rohan is, és már szólalna meg amikor leintem, ezért meghajol és mellém áll. Jin végig járja a kocsikat, aztán csillogó szemmel áll meg a fehér előtt.
-Ezt megnézhetem belül? - néz rám, a pasi bólint, Jin pedig óvatosan kinyitja az ajtót, és beül. Szét néz benne, aztán rám nézett. -Szerelmes lettem! - simit végig a kormányon.
-Ezt kérjük! - fordultam a pasihoz.

Hamar le rendeztünk mindent, reggel haza hozzák a kocsit is, így mehetünk haza.

Vasárnap van, Jimin meghozta a ruhám, ami egy vörös, földig érő csoda. Nem csalódtam Jiminie ízlésében, mert rá bíztam a ruhát, sajnos nekem nem lett volna rá időm.
Kettőre ott voltam, megcsinálták a hajam a sminkem, aztán pedig már a vendégeket fogadtam.
Azt hittem fele nem jön el, de tévedtem. Még szerencse, hogy volt plusz négy asztal, áldom Seojun eszét ezért.
-Minden rendben? - kérdem a lányt.
-Tökéletesen! Az étel fogy, lassan jön a következő adag, italok is pótolva vannak, zene megy... minden rendben. - néz rám
-Remek! - bólintok, és megyek Jaejoonghoz és Jinhez. Ők a Jeon fiúkkal ültek egy asztalnál, Jungkook már kicsit ittas volt, de nem szólt semmit hozzám, Én pedig el voltam foglalva Seojun papírjaival. Fele annyi összegből jött össze az egész mint amennyit terveztem. -Ezt nézd! - mutatom meg Jaejoongak a papírt, mire Jungkook cicceget egyet, és felállt, Sugahoz ment. Értetlenül néztek rá, majd Jae a papírt kezdi vizsgálni.
-Wow! - néz rám.
-Bizony! - bólintok. -Azt hiszem, ezentúl vele fogok dolgozni! - mosolyogtam rá. Hozzám hajolt, és lassan megcsókolt, de zavartan hajolok el. -Zavarba hozol. - megfogtam az egyik arcom.
-Nem baj! - kuncog.
Kicsit pirult arccal mentem Seojunhoz, hogy szóljak neki, de előtte bemegyek a mosdóba. Kicsit megmostam az arcom, majd rendbe hoztam a sminkem, de ahogy kiléptem, mit látok? Jungkook egy lány szájábam van. Szívem majd megszakadt, mégis tartottam magam, és a táskámban kutatva mentem el mellettük. Kivettem a noteszom, és azzal mentem Seojunhoz.
-Itt vannak a legfontosabb dátumok, amiknek a megszervezését rád bízom... - állok mellé, és elé rakom a noteszt.
-Tessék? Úgy érted... - mosolyogva a szavába vágok.
-Elégedett vagyok azzal amit mutattál, és szeretném, ha továbbra is rád támaszkodhatok ezügyben, mert hát nekem nem mindig lenne időm ezeket rendesen megszervezni, és mivel látom, hogy jó munkát végzel, szükségem van rád. - hadarom.
-Oh, el se hiszed ez mennyire jól esik. - picit meghatódott.
-Ezeket másold ki, mert ezek a fix időpontok, a többit pedig majd még megbeszéljük. De most kimegyek kicsit levegőzni, megártott a pezsgő. - kuncogtam. Pedig ordítani lett volna kedvem. -Noteszt pedig add oda az öcsémnek, ott ül az asztalunknál, Jin a neve. Jó? - bólint, Én pedig már megyek is ki.
Kicsit hűvös van kint, ezért elindulok a kocsihoz, hogy elvegyem a kardigánom, de furcsa érzés fog el...
Megrázom a fejem, majd kinyitom a kocsit, lerakom a táskám, venném el a kardigánom, amikor valami furcsa szagú anyag kerül az arcom elé, Én pedig teljesen elkábulok. Innentől teljes a sötétség!

Danger Love 14. Chapter

Soomin~



- Morning show! - vágódok le a konyhapult melletti  bárszékbe és figyelem ahogy Soyun a reggelivel kínlódik.
- Neked is... - dünnyögte.
Soyun dünnyögött... Mi? Álljunk meg egy szóra! Soyun soha nem dünnyög, csak, ha valami iszonyatos gáz van...
- Mi a baj? - kérdezem komoly hangon.
- Semmi... - dünnyögi ismét és felém fordul egy hatalmas műmosollyal. Ezzel aztán nem csesz át a palánkon!
- Kim Soyun! Már-már az anyám szintjét súrolod, ismerlek, mint a rossz pénzt! Tudom, hogy van valami, és addig foglak szekírozni, amíg ki nem nyögöd! - hunyorgok rá és ahogy leugrok a székről egyenesen mögé állok. Felsóhajt és egy picit megremeg. Na, jó! Itt tényleg nagy gubanc van... - Soyun... Tudod, hogy nekem bármit elmond... - idáig jutok, mert a csengő dallama félbeszakít. Fújtatva vonulok oda a bejárati ajtóhoz és dühösen feltépem. Már készülnék leugatni az ott álló személyt, amikor is, ujjak fonódnak a hajamba és az ajtó előtti válaszfalnak nyomva találom magam. Oké, ez eddig nem lenne nagy baj, de most mit reagáljak az alsó ajkam szívogató Namjoonra? Testével erőteljesen présel a krémszínű falnak, miközben az amúgy is kócos hajam molesztálja... Ja, és engem.
- Szfálj márf lef róflam!! - morgom és a fejét kezdem csapkodni. Hála a Jó Drága Istennek, Yun is időben kapcsol, mert egy gyönyörű, tízből tízes dobással csapja le egy serpenyővel a támadóm.
Ő csak felszisszen és elenged. Mondjuk... Mire is számítottam? Egy ilyen vadállat, aki képes ordibálni ok nélkül egy gyerekkel, valamit balhézik másokkal és titkolózik, ja, és a tetejébe molesztál egy kiskorút, tutira nem hatja meg, ha hat méterről, izomból meghúznak egy fémserpenyőt és olyat kondul a fején, mint a harang, sőt, meg se érzi... Én kis naiv...
- Mit akarsz? - kérdezem semleges hangon, a nyálat törölgetve a számról. Észre se veszem, de a szívem majd ki akar ugrani, az arcom elpirul és zsibong a fejem. Na jó, észre veszem. És ez zavar. Én nem érzek már iránta semmit... Ugye?
- Én... - kezdene bele, de Soyun beelőzi. Beáll elém, mint valami területét és kölykét féltő macska, épp hogy nem sziszeg meg fújtat.
- Mit akarsz itt, mi? Nem volt elég a múltkori? Soomin napokig sírt miattad!
Látom a döbbenetet végigfutni az arcán, de nem sokáig. Ismét pókerarcot ölt magára aztán arrébb tolva a nővérem, elkapja a csuklóm és már húz is kifele a lakásból.
- Hé! Nem akarok veled menni! - rántom ki magam a szorításából. Dühösen meredek rá, de ő ugyanúgy fapofával néz. Megforgatja a szemét és egy hirtelen mozdulattal a vállára kap, akárcsak egy zsák lisztet vagy valamit. - Hé! - visítom és a hátát kezdem ütögetni. - Pizsamában vagyok, ha nem zavarna, te őshülye vadbarom!
Felmorran és jó nagy lendülettel leültet a kőre. Durcásan elkezdek feltápászkodni, de visszanyom. Felé kapom a fejem, de ledermedek. Gyors mozdulattal rántja le magáról a felsőjét, amit hirtelen mintha lassítottban látnék, és felfedi tökéletes felsőtestét. Leguggol hozzám, aztán rám húzza a fekete rövid ujjút.
- Most már nem... Hisztis liba. - mondja a szemeimbe, amire még mindig kábán, de megsértődök. Csendben tűröm, hogy ismét felkapjon és vigyen.
Yun némi fáziskéséssel utánunk rohan, de a kezemmel integetek neki, hogy felesleges próbálkoznia.
Felfújom az arcom és duzzogva könyökölök Namjoon hátára.


Oké... Órák óta itt ülök az anyós ülésen és meredek ki a fejemből. Nézem az aszfaltot.
Jó, lehet, hogy túlzok, nincs az óra, maximum tíz-húsz perc, de emellett a perverz állat mellett, annak tűnik. Többször is megpróbált becserkészni, úgy hajolni, hogy közelebb kerüljön hozzám, mint amikor az állítólagos személyijét kereste a kesztyűtartóban, aztán kivett egy doboz cigit. Mondjuk az se jobb, amikor a combomra teszi a kezét és vándoroltatja össze-vissza, én meg nem tudom már sehogy sem lepattintani.
Hirtelen lefékez, ami ránt rajtam egyet, és rám vigyorog. Félig felhúzott szemöldökkel fürkészem az arcát és próbálok nem túl értetlen fejet vágni.
- Dilibogyót vetél be? - kérdezem fintorogva. Megrázza a fejét, majd picit az ölére pillant. Veszem a célzást, de oda se nézek, hanem azonnal kifele lesek az ablakon. - Nem. Segíts magadon... - jelentem ki csontra lazán. Egy parkolóban vagyunk. Egy elhagyatott parkolóban... Mi?! Riadtan pillantok rá, aztán eszeveszettül kapok a biztonsági övem után, majd a kocsiajtóhoz. Persze az ajtó nem nyílik, a biztonsági zár rá van nyomva. Ismét rámeredek, és látom, hogy nagyon jól szórakozik.
- Látnod kéne az arcodat. Boszi... - vigyorog és belekócol a hajamba. Pici megkönnyebbülés fut rajtam végig, de továbbra is gyilkolászom és szadizom a szemeimmel. - Azért jó látni, hogy nem dobod szét a lábad. Az viszont figyelemfelkeltő, hogy ennyire véded a szüzességed. Most mi olyan nagy becs benne? Csak egy alkalom, sőt, állítólag még fájdalmas is. Miért nem akarsz hamar túl leni rajta? - kérdezi, miközben az állát simogatja.
- Nem a te dolgod! - vágom rá gyorsan. - Vigyél haza.
- Nem. Ma velem leszel egész nap. - feleli higgadtan.
- És Soyunnal mi lesz?! - rivallok rá, amire elhúzza a száját és kicsik megkeményednek a vonásai. Összehúzom magam, még ha bánthatna is, és visszagubózok az ülésre.
Beindítja a motort, aztán ismét elindul velem. Lehunyom a szemeim és várom a végállomást. Picit tompán érzékelek mindent...
Hiába is akarok mozogni, nem megy. Mintha elvesztettem volna a kontrollt a testem felett. Vagy, csak szimplán beszunyáltam...
Megállunk. Leállítja a motort és érzem, hogy néz engem. Megsimogatja a hátamat és kiszáll. Nyitódik a másik ajtó és megcsap a meleg, nyárias szellő. Két izmos kar fonódik körém és kiemel az ülésből. Szó szerint odasimulok a mellkasához, rá a tökéletes mellizmára és jó nagyokat szippantok az illatából. Mintha... Szabad lennék. Álljunk csak meg! Mikor lettem én ilyen?! Tökéletes mellizom, szipuzom a parfümjét? MI?! Ácsi-ácsi-ácsi! Soomin, ébredj! ÉBREDJ!


Puha párnák között ébredek, egy teljesen ismeretlen szobában, egy hatalmas mocorgó izével a lábamnál. Ezt kómás fejjel nehezen fogom fel, de amikor végignyalja a talpam, kipattannak a szemeim és visítva ugrok ki az ágyból. Toporzékolva vinnyogok, de amikor a takaró alól előbújik egy hatalmas fekete kutya, kicsit lenyugszok.
- Öcskös? - biccentem oldalra a fejem. Ő is ezt teszi és leül elém. Egész szép kutyus, ha jobban megnézem. Tipikus házőrző véreb és a fekete színe miatt még durvább hatást kelthet az emberekben. Na, egy ilyen kutyus még nekem is jól jönne, bár talán más színben...
Egy ajtó nyitódás után felugrik előlem és a hang irányába rohan. Tekintetemmel követem a kutya útját és a szoba ajtajánál megpillantom Namjoont.
- Jól vagy? Sikoltást hallottam. - birizgálja meg a véreb hátát. Bólintok és visszaülök az ágyba. - Bealudtál, szóval behoztalak az ágyamba. A fürdőszoba a folyosó végén jobbra. Készítettem ki neked ruhát.
Oh... Na, most meglepett. Amint bezárja az ajtót, elterülök az ágyon. Mikor lett ő ilyen törődő típus? Hiszen, az eddigi tapasztalataim szerint ő egy vadbarom, aki csak lyukra játszik...
- Atyám, de bonyolultak a pasik.

Danger Love 13. Chapter

Soyun ~

Nem szeretem ha elgépelnek olyan iratokat, amik fontosak!
Teljesen ki voltam akadva, ki is rúgtam a lányt, mert egy év alatt, és a negyedik ilyen rontása, ezt pedig nem torelálom jól.
-Kicsit kemény voltál. - lép mellém Jae.
-Nem érdekel! Holnap keresnem kell másik titkárnőt. - megyek idegesen az irodába, és neki állok át írni az iratot.
Már épp végeztem, amikor kopogtak. -Tessék? - szólok ki.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd csukódik, és mellém sétál valaki.
-Szia! - hallottam a kellemes hangot.
-Óh, szia picur! Mi járatban? - néztem Jungkookra.
-Csak benéztem. - mosolygott. -Mit csinálsz? - kérdi.
-Rendbe hozzom, amit elcsesszett a titkárnőm. - fordulok újra a géphez, és folytatom az írást.
-Mérges vagy? - megy az asztal elé és leül.
-Igen! Leírtam neki mindent, csak, hogy ne kelljen keresgélni, meg állandóan hozzám járni megkérdezni mit hogyan, erre elírja az összeget, és a dátumot! - morgok.
-Szar ügy! Holnap mit csinálsz? - kérdi.
-Holnap megyek a tesztet megcsinálni, aztán tárgyalások, három is, majd haza, és meg kell még szerveznem a vasárnap esedékes estélyt! - sóhajtok. Leveszem a szemüvegem, és megnyomogatom az orrnyergem. -És még Soomin is...  - morgok.
-Most, ha Jaejoong nem figyelne, szívesen megcsókolnálak, hogy kicsit oldjam a feszültséged, de mivel néz, így nem tehetek semmit. - mondja.
-Hát igen. Kellett nekünk oda üveg fal. - vissza vettem a szemüvegem.
-Jól áll a szemüveg. - kuncog. Rá nézek.
-Nincs leckéd? - morcos vagyok. Megrázza a fejét.
-Nincs! - neveti el magát.
-Akkor segítesz? - kérdem.
-Mit? - lepődik meg.
-Ezeket válogasd szét! Dátum szerint! - lenyulok oldalra, és felpakolom a nagy stóc papírt. -2008-2011, azok mind mennek a fekete mappába, 2012-2014 zöld. Tessék hasznos lenni. - elé rakom a két üres mappát.
-Kapok csókot is majd érte? - csücsörit rám. Elnevetem magam.
-Igen.  Csak csináld! - tollammal megkocoktatom az asztalt, aztán tovább gépelek.

Miután végeztem, és Jungkook is végzett, elköszönt, és elment. Nekem még írt Jin, hogy vegyem már fel, mert lekéste a buszt.
Otthon pedig kész sokk ért. Hadd ne részletezzem!

Másnap elvittem a két borítékot a pasinak, és amíg vártam, lefoglaltam a termet, a vasárnapi estélyre. Miután a pasi kezembe adta a borítékot az eredménnyel, lesiettem a kocsimhoz, és irány a cég. Három két órás tárgyalást vittem végig, plusz egy telefonos konferenciát is, de most megyek haza Soominhoz az eredményekkel. -Megyek haza, meg vannak az eredmények, Soominnal akarom kinyitni. - szólok be Jaejoongnak. 

-Kilencre szabad vagy? - siet hozzám.
-Öhm... asszem igen. Miért? - néztem rá.
-Vacsora megbeszélés. Yamato itt van, de csak akkor ér rá.- mondja.
-Rendben. Otthon leszek. - felturtam a táskám a kulcs után, de ahogy indultam volna, megfogta a karom és visszahúzott, és megcsókolt. Pirulva néztem rá, és fogtam meg az ajkaim. Úgy érzem magam, mint egy tini lány.
-Otthon találkozunk. - enged el mosolyogva.

Bűntudatom van. De nagyon.
-Beszélnünk kell... - szólok a telefonba miután Jungkook fel veszi. 

-Most? - kérdi meglepve.
-Ha lehet... - mondom.
-Most Sugánál vagyok... - szavába vágok.
-Mond a címét. - lediktálja a címet, én pedig odamegyek. Jungkook már kint vár, így leparkolok és kiszállok, Ő pedig azonnal megfogja az arcom, hogy megcsókoljon, de eltolom.
-Mi a baj? - enged el.
-Én... nekem... - dadogok -Nekem nem megy ez... Jaejoong is kezd közelíteni hozzám, meg itt vagy Te, és ne érts félre, szeretlek... de... nekem ez túl sok, hatalmas nagy bűntudatom van, amiért ezt teszem veled, és közben házas vagyok... - akadozva mondom
-Szeretsz, de mégis eldobsz? - kérdi idegesen. Bólintok. -Menj a francba! Miért Őt választod helyetem? Én boldoggá tennélek! - ordít rám, kicsit megrezzenek, könnyeim útnak erednek, de nem nézek fel. -Menj innen Yun... kérlek... most menj amíg szépen kérem! - mondja halkan. Fogom magam és beülök a kocsiba, majd elhajtok. Felveszem Jint, aki egész úton beszél, észre se veszi, hogy velem mi van, mert jobban érdekli, hogy felvették az egyetemre. Voltaképpen én is örülök neki, ezért a liftben ál mosollyal az arcomon, puszit adok az arcára és gratulálok neki.
A nappaliba hívom, majd Soomint is.
-Nos... -  kibontom a borítékot, és elolvasom az első két sort, aztán nagy betűkkel ott van, hogy a DNS teszt szerint, Jin tényleg az öcsém. -Tényleg az öcsém vagy. - néztem rájuk.
-Csináltál tesztet? - pattan fel. Kezemből kikapja a borítékot, és a papírt.
-Csináltam, hogy biztos legyen az, hogy az öcsém vagy! Nem akartam volna ebből botrányt, ha véletlenül nem lennél az, és hazugság az egész. - néztem rá.
-De az! Szóval no para! - lazán elnyúl Soomin a kanapén.
-Igen, és ennek pedig nagyon örülök. - néztem Seokjinre. Felsóhajtott, és rám néz.
-Mostmár én is. - mosolyog rám. Megölelem.
-Megyek elkészülök, megbeszélés vacsi. - fintorgok. -Jut eszembe, vasárnap estély. Kötelező a megjelenés! 55 éves lesz a cég! - mondom és otthagyom őket. Amint bezárul az ajtó, remegve rogyor össze, és arcom fogva, némán sírni kezdek, de pár perc múlva hallottam, hogy megjött Jaejoong, így fogom magam és elmegyek zuhanyozni.
Fél kilenc előtt pedig már a nappaliban várom Jaejoongot, hogy menjünk a vacsira. Bárcsak ne kellene menni.

Egész vacsorát, csendben ültem végig. Vacsora végén, amikor épp kijött a desszert, megszólalt a mobilom, de ismeretlen szám volt. Ezért gondoltam fel is veszem, ne adj Isten, hogy Soomin miatt hívnak, hogy bajban van.
-Elnézést... - állok fel és meghajolok Yamato előtt, és arrébb megyek. Majd felveszem.
-Yun? - hallottam meg egy ismerős hangot.
-Igen, ki vagy? - kérdem.
-Suga vagyok... Te, figyu... mit mondtál Jungkooknak? Totál KO! - mondja, hangja kicsit ideges.
-Én szakítottam vele! - mondom határozott hangon.
-Akkor ezért szólítgat...- sohajt egyet. -Elrángatott inni, én nem ittam sokat, de Ő fulra itta magát, aztán verekedet, csak az ajka repedt fel, nincs nagy baja, aztán itthon nálam lenyúlta apám egyik piáját és mégjobban leitta magát, és most sír, meg téged hív... - hadarja. Szívem sajdul bele.
-Vigyázz rá Suga... túl lesz rajtam..., csak segíts rajta... és ne hagyd, hogy igyon! - mondom.
-Yun ne... - kinyomom, kikapcsolom a telefont, és visszamegyek az asztalhoz.
-Ki volt az? - néz rám Jaejoong.
-Soomin. - válaszolok röviden. -Yamato Sensei, vasárnap lesz egy estély. A cég 55 éves lesz, megtisztelő lenne ha eljönne. - mondom.
-Sajnos akkora már Amerikában leszek, ne haragudj kedves. - fogja meg a kezem.
-Nagyapa pedig biztos örült volna. De hát a kötelesség az első. - mosolyogtam rá.
-Pontosan. Pedig nem hagynám ki. - elengedi a kezem és megnézi az órát. -Mennem kell. - sóhajt. Ezzel véget is ért a vacsora

Haza érve, én a szobámba mentem, levettem a ruhám, és egy pizsit vettem fel, majd az ágyba vackoltam magam. Könnyes szemmel néztem a kinti világítást, addig amíg meg nem szólalt a mobilom. Hajnali négy van. 

Jungkook neve villogott, így nem vettem fel. Úgy látszik már józan.  Lenémitottam a készüléket. Miután lerakta. Majd rezegve jelezte, hogy SMS jött.

"Vedd fel kérlek" - írta. Szemeim összeszorítva szorongattam a telefont, ami felrezgett. Nem néztem meg, tudtam ki az. Nem vettem fel. Nem volt szívem hozzá.
"Yun! Vedd már fel azt a rohadt telefont!" Második SMS. Megráztam a fejem, és remegő kézzel írtam vissza egy "nem"-et.
"Miért?" Felsóhajtok.
"Mert, ha felveszem, meghallom a hangod, attól pedig elgyengülök, és akkor téged akarlak!" Írtam neki vissza.
"És ez baj?" Elmosolydtam. Ha tudnád mennyire az.
"Házas vagyok! Gyötör a bűntudat, hogy Jaejoong a férjem, de... téged szeretlek! És csak pár hét leforgása alatt szerettem beléd, de Te csak  egy kölyök vagy! Csak egy gyerek, mégis... annyira szeretlek, hogy inkább lemondok rólad! Szóval, kérlek, ne keress többet! Felejts el!"
Nem akartam ilyen lenni. De muszáj voltam.
Fáj tőle elszakadnom, de így helyes!