Broken souls~ 15.rész

Emlékek…

~Nara

El se hiszem… Szabadok vagyunk! Szabadok! Ugrálni és visítozni támad kedvem, de tudom jól, hogy még nem szabad. Nem szabad és nem is tudnék… Még mindig azt érzem, hogy bármelyik pillanatban össze tudnék esni, de tudom, ha ez most megtörténik, akkor nem csak magamat, de Yunt is bajba keverem. Bármelyik pillanatban utánunk jöhetnek és ismételten elrabolhatnak. Huh… Inkább nem is gondolok erre… Rémes volt ez az időszak… A folytonos félelem és kínzás… De… JungKook… Ő másabb, mint a többiek… Ő valahogy… Valahogy… Nem is tudom… Nem erőszakos, nem durva és egyáltalán nem is akart bántani… Sőt… Ha ő nincs, sose tudom meg a kifelé vezető utat. Az a nézés, amikor megszöktünk… Tényleg bántja? És az, hogy ideadta a felsőjét… Valahogy nem volt beleivódva a dohos szag… Sokkal inkább valami kellemes illat… De az is lehet, hogy az orrom van meggajdolva. Sőt… Teljesen biztos… Régebben mikor még Min áradozott nekem a hatalmas szerelmeiről, és az orrom alá dörgölte az éppen lenyúlt ruhadarabokat, érzet valami „illatot” amitől meg akart veszni, de én csak kinevettem… De most… Eh… Agyamra ment a fogság…
Amikor odaérünk egy kisebb lakáshoz, amiről Yuna beszélt, megmosom egy kicsit a lábamat és lekezeljük a kisebb sebeimet, majd el is megyek aludni.
Végre aludni egy normális ágyban…
Amint lehunyom a szemeimet, azonnal képek villannak be… Képek a családomról… Apa, anya és… És én…
Akaratlanul is a szám mosolyra áll és megindulnak a könnyeim…
Hihetetlen, hogy még néhány éve, a tengerparton kergetőztem apával, mert nem akarta visszaadni a fényképezőgépemet… És amikor a hegyekben voltunk túrázni… Mindig azzal szekált, hogy ha továbbra is hisztizek, hogy le akar szakadni a lábam, lelök az első szakadékba… És anya… Mindig be akarta fonni a hajamat, de sose engedtem neki, mert szerintem kislányos volt… Már bánom… Hiányzik… Hiányzik, hogy törődik velem… Hogy minden este megkérdezi, kérek e kakaót… Én pedig… Én pedig boldogan bólogatok…
És az ünnepek… Amikor lázasan rohangáltam üzletről üzletre, hogy mit is vehetnék nekik… Bármilyen kis kacatot is vettem, ők hatalmas mosollyal az arcukon fogadták…
Hiányoznak apa viccei… Azok a gagyi poénok… Azok, amiket mindig a barátaim előtt sütött el, ezzel teljesen beégetve engem… Bárhogy is esett akkor rosszul, most a világ minden kincsét megadnám, hogy újra meghúzgálja a hajamat pusztán apai szeretetből…
Sose felejtem el azt a napot amikor megkaptam a hírt…
Hihetetlenül összevesztünk aznap… Még mindig tökéletesen emlékszek minden szóra.

- Hova-hova kisasszony?- szólított le anyukám az ajtóban.
- Öhm, buliba?- vágtam flegma arcot.
- Ilyenkor az ágyban a helyed…- kukucskált ki az ujjsága mögül apukám.
- Szar ügy…- forgattam a szemeimet miközben a kulcs után kutattam.
- Mit mondtál?- lepődött meg anya.
- Mondom szar ügy!- ismételtem gúnyosan.
- Mi ez a hangsúly?
- Pont az! Hol az a redves kulcs?
- Hogy vagy te felöltözve?- fordított maga felé. – És mi ez a sok fekete a szemed körül?
- Mini ruha és smink. Ha nem bökné ki a szemedet…- hunyorogtam rá.
- Hogy beszélsz te velem?
- Úgy ahogy! Hol az a tetves kulcs?- emeltem meg a hangomat.
- Nem tűröm ezt a hangnemet! Nem mész te sehova!
- Ó, dehogynem!- sepertem le a kezeit magamról.
- Mars a szobádba!
- Csak az anyám vagy, szóval nem parancsolsz nekem!- kiabáltam vissza. Hirtelen egy nagyobb csattanás, amitől az arcom fájni kezdett és anya enyhén könnyes szemeivel találtam szembe magamat. Ez volt az első, hogy megütött.
- A szobádba! Szobafogság!- remegett a hangja.
- Utállak!- üvöltöttem miközben felrohantam az emeletre.

Maradhattam volna a hátsómon is azon az estén…

 Egy papírra ráfirkantottam filccel néhány szavamat, Buliba mentem! Csá! Nara  , beletűztem a telefonomba és otthagytam az ágyamon. Kimásztam az ablakomon és elindultam…

Miért voltam ekkora balfék?! Miért nem hallgattam rájuk? Miért?
A könnyeim eszeveszettül folynak végig az arcomon, a JungKooktól kapott felsőm ujját ezzel szétáztatva.

Amikor hazaértem, hajnalodott. Senki nem volt otthon, de nem törődtem vele. Úgy gondoltam, csak munkába mentek… Bár csak az lett volna…
Reggel 8 óra körül csörgött a telefonom. Kómásan kaptam utána.
- Igen?
- Nara kisasszony?
- Igen… Miben segíthetek?
- Sajnálatos hírt kell közölnöm önnel… A szülei, balesetet szenvedtek. Mi mindent megtettünk, de sajnos nem tudtuk megmenteni őket.

Miért? Miért, miért? Miért kellett így lennie? Miért? Anya… Apa…
- Hiányoztok…- suttogom, miközben letörlöm az arcomat.
- Te még nem alszol?- simítja végig Yuna a hátamat. – Mi a baj? Miért sírsz?
Szó nélkül felülök és átölelem. Azonnal erőteljes zokogásban török ki, ezzel összekönnyezve Yun felsőjét.
Ő csak szó nélkül várja, hogy megnyugodjak, és közben lassan cirógatja a fejemet.
Az… Az érintése… Olyan, mint… Mint anyának… Olyan, de olyan jól esik….
Ismét fekvő pózba érzem magam, és az orromhoz szorítom a pulcsit. Jólesés tör rám, amitől ismét mosolyognom kell.
Talán… De tényleg csak talán… Szerelmes vagyok..?