Broken souls~ 19.rész

Életmentő lövés

~Nara~

- A francba is..! - toporgok idegesen a buszmegállóban.
Tudom, hogy hülyeséget csinálok megint, de ha jól emlékszek, apám fegyvere megvan még....
Remélem nem lesz Yunnak semmi baja... Habár, bezártam magam után az ajtót, mégis féltem. Ha nem is mondja el, hogy Mon még mindig szabadon van, akkor is rájövök. Olyan feszültek voltak a fiúk és az a hívás, hogy a Monster ügyben fejlemény... Azért én se vagyok olyan hülye, mint gondolnák.
Idegesen tördelem az ujjaim és néha beleharapok egy picit a számba is, de a feszültségem még mindig nem múlik el.
Hirtelen a látóterembe kúszik egy autóbusz, amire megugrok és kicsit erősebben harapok a számba.
- Basszus... - mormogom ahogy megérzem a vér enyhén vasas ízét. Végignyalok az alsó ajkamon, mert kicsit kiszáradt, aztán az előttem álló fiatal srác után felszállok a buszra.
Ha jól tudom, ez megy a lakásom felé.
Gyorsan kifizetem a jegyem és belehuppanok az egyik hátsó ülésbe. Még szerencse, hogy néha lementem a boltba és nálam maradt a visszajáró.
Lassan megindul a busz én pedig csak bámulok kifele a fejemből.
Remélem megtalálom ami kell... Muszáj megvédenem magam és Yunat... Elegem van abból, hogy semmit se tudok tenni, hogy gyenge vagyok és védeni kell engem! A sarkamra kell állnom, még ha félek is.
Mélyen beszívom a levegőm és kifújom. Rajzolok egy kis szívet az üvegre lehelt párába és felállok, mert ismerős a kinti közeg.
Megnyomom a STOP gombot és várom, hogy megálljunk a következő megállóban.
Kinyílik az ajtó, én pedig komótosan leszállok. Megigazítom a dzsekim és elindulok a járdán. Ahogy egyre közelebb érek az utcánkhoz, leperegnek előttem az elrabláskor történtek. A hideg végigfut a gerincem mentén, amire megremegek, de biztos léptekkel haladok tovább.
Ahogy a házunk elé érek, a gyomrom görcsbe rándul, az izmaim megfeszülnek és marni kezd a szemem.
- Nem fogok sírni... - suttogom magam elé és ökölbe szorítva a kezeim megindulok a bejárat felé.
Megállok az ajtó előtt és veszek még egy mély levegőt.
Gond nélkül benyitok, hiszen az ajtót nem zárták be. Lassan kitárom az ajtót, ami fájdalmasan nyikordul meg, bennem csak növelve a feszültséget.
Bent sötét fogad, csak a mögülem beszűrődő fény ad némi látóteret, de az nagyon minimálisnak bizonyul.
Oldalra nyúlok és felkattintom a lámpát.
Az előszobámban ahogy volt, a táskám ledobva, a dolgaim kipotyogva belőle. Kibújok a cipőmből és lassan, megfontoltan lépdelek be a nappaliba. A kanapé mellett ott van ledobva és félig széttörve a pezsgőspohár, az asztalon pedig az üveg.
Fintor kúszik az arcomra, ahogy megcsap az alkohol kipárolgott szaga, társulva a félig megromlott pezsgő szagával.
Tovább lépkedek a konyhába és felkapok egy zsákot majd egy kis seprűt a lapátjával.
Felsóhajtok aztán feltakarítom a szemetet és kinyitom az ablakokat.
Miután késznek nyilvánul a lakás minimális tisztasága, elindulok a szüleim régi szobájába.
A szívem a torkomba ugrik a sok feltörő emléktől, de visszatuszkolom az agyam legsötétebb zugába és próbálok kifejezéstelen arccal benyitni.
Apám régi szekrényéhez érve, letörlöm a vastag porréteget és kihúzom a fiókot, ami hangosan felnyekereg.
Arrébb kotrom a ruhákat és kiemelek egy kis fekete lezárt dobozt.
Feltépem a ragasztást és lehúzom a fóliát. Az újságpapírba tekert újabb csomagot kiemelve átülök az ágyra.
- Hiába is rejtegetted... - suttogtam miközben egyre jobban lehámoztam a papírokat. Ahogy letéptem az utolsó réteget is, az ölembe hullottak az alkatrészek és a tölténytár. - Na, most segíts összerakó képesség...
Lassan és komótosan csúsztatom egybe a részeit és mikorra már összeáll a fegyver, elégedetten méregetem a kis méretű, de mégis nagy súlyú ZVS P21-es pisztolyt.
Felkapom a tárakat és a zsebembe csúztatom. A dzsekim belsőzsebébe rejtem a pisztolyt és kiindulok a lakásból.
Az utca végéből még egyszer visszanézek, aztán ismételten a buszmegállóhoz sietek.
Nem kell sokat várnom, hisz szinte azonnal befut egy busz, amivel visszajutok Yunhoz.
Szerencsémre nem feszegeti nagyon a témát, így gyorsan elrejthetem a zsákmányom.

Lassan telnek a napok én pedig próbálom kiedzeni annyira a jobb karom, hogy ne remegjen amikor tartom a fegyvert. Néha lejárok a nem messze levő kis bozótos helyre gyakorolni, ami sikeresnek bizonyul, hisz szinte mindent eltalálok amit akarok.
Csak várok az én időmre, hogy eljöjjön, mert egyszerűen érzem, hogy bármikor megtalálhatnak minket.

Talán egy hete vagyok bezárkózva a szobámba, csak enni és fürdeni járok ki, de nagyon kevés időre. Egyre jobban nő bennem a félelem érzete, bár az is lehet, hogy ez csak szimplán paranomia.
Már azt se tudom, hogy milyen nap van... Talán szerda..? Vagy már megint hétfő? Nem tudom.

Megint a kis gyakorlásomról megyek felfele, hogy pihenjek egy keveset, az újabb adag "edzés" előtt.

Megindulok a bejárat felé, de azzal a lendületemmel megtorpanok. Az ajtó kinyitva, a zár lefeszegetve. Az összes vérem a lábamba landol, semmit sem hagyva az agyamnak. Egy másodpercre a szívem is kihagy dobogni, a kezeim hideggé válnak.
Nem merek bemenni...
Nyelek egy hatalmasat, majd a ház túloldalára lopakodok, ahol az én szobám van.
Szerencsémre nyílásban van az ablakom, így be tudok mászni rajta. Halkan becsukom, aztán leülök az ágyamra. Nyugtatom magam, hogy semmi baj nincs, nem is lesz.

Mennyi esélye van, hogy Monster pont most talált ránk?
Valami motozó zaj csapja meg a fülem és felkapom a fejem, de megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy csak egy galamb piszkálja az ablakom.
- A frászt hoztad rám... - kuncogom elhessegetve a szürke állatkát.
Valami hatalmas koppanást hallok a házban de nem tudom hová tenni.
Csak ülök és fülelek.
Felállok és a levegőmet visszafogva osonok az ajtóhoz és tapasztom rá a fülem.
Valaki járkál a házban...
Hirtelen eszeveszett módon próbálja feltépni az a személy az ajtómat, de nem sikerül neki, mert be van zárva.
- Szóval itt van valami... - morogja egy nagyon ismerős hang.
- Mon... - suttogom magam elé.
Lecsúszok a fal mentén és a kezembe fogom a pisztolyom. Szívem vadul kalimpálni kezd, amitől alig kapok levegőt.
Betöltöm és csak várok.
Sok idő eltelhet, de nem tudok rá koncentrálni, csak nyugtatgatom magam.
Ismételten az ajtóra tapasztom a fülem, de most végre beszélgetés zaja csap meg. Aztán Yuna fájdalmas sikoltása.
A gyomrom görcsbe rándul és a szívem a torkomba ugrik.
Gyerünk Nara, most cselekedj!! Gyerünk, te gyáva nyúl!! Mozdulj!! - kiabál rám a belső hangom.
Felpattanok a helyemből és elfordítom a zárban a kulcsot, majd halkan kinyitom az ajtót.
Kiosonok a nappaliba, ahol Yunt látom kikötözve és Mont ahogy vagdossa.
Egy pillanatra lefagyok, ismét.
Visszabújok a fal mögé és meglátom Yuna telefonját a cipős szekrényen. Gyorsan felkapom és kikeresem Jimin telefonszámát. Mivel a rémület nem ad sok ihletet, csak két szót írok az üzenetben: "segíts mon!"
Teleszívom a tüdőm levegővel majd ahogy letettem a telefont kibújok a rejtekemből és ismét rálátásom nyílik Yuna összevagdosott testére, és a temérdek vérre körülötte.
Megborzongok, de nem hagyom magam el, cselekszek.

Felé emelem a fegyverem, felhúzom ami egy kis kattanással jelzi, hogy élesítettem. Erre az apró kis neszre Mon felém fordul és egy elég érdekes arckifejezéssel néz rám.

- Most megfizetsz mindenért... - motyogom magam elé és meghúzom a ravaszt.

A pisztoly hangos dörrenéssel elsül, nagyot rántva a karomon. Elhomályosul a látásom és összecsuklok a földön, épp úgy, mint Mon.
Nem mozdulok, csak nézek ki a fejemből. A fülem csengeni kezd, és kizárom a külvilágot. Nézem a kezeimet. Azokat, amikkel megöltem egy embert. Még akkor is, ha az az ember egy szörnyeteg volt, aki lányokat rabolt el, megerőszakolt és eladta őket. Akkor is, megöltem egy embert, a saját kezeimmel.
Egy gyengéd érintés ránt ki a gondolatmenetemből.
Felnézek az invitálóra és Jungkook néz vissza aggodalommal teli szemekkel.
Valamit beszél, de csak értelmetlen motyogást hallok belőle és a fülemhez kapom a kezem. Enyhén ragacsos folyadékot tapintok ki és szemügyre veszem.
Vér... Vér?! Te jó Isten!
- Jungkook? - formálom a szavakat a számmal, de nem hallom magam, csak a dünnyögésem.
Oldalra kiabál és az ér a nyakán kidagad. Felhúz a padlóról és magához von. Beletúr a hajamba és gyengéd puszit nyom a fejemre.
Egy idősebb hölgy kezd el magyarázni, amiből semmit nem értek. Jungkook bólogat neki és hirtelen indulatából felkap.
Kivisz a lakásból és az udvaron az egyik ott álló rendőrautóba ültet féloldalasan, így a hölgy megnézheti a fülem.
Néhány mentős valamivel kínlódik én pedig próbálok úgy fordulni, hogy lássam, de csak a hordágy szélét látom, mert Jungkook elém áll ezzel eltakarva mindent.
Kapok egy vaskos kötést a fejemre, amivel végképp nem hallok semmit.
A mentő közben villogva elindult, egyre nagyobb tempót diktálva, míg el nem tűnt a látóhatárból.
- Jungkook? - nézek rá megint formálva a számmal, de nem hallom magam még mindig.
Biztatóan rám mosolyog, de nem szól semmit, csak figyel. Int a kezével, hogy egy pillanat, aztán ott hagy. Megrémülök, de ahogy meglátom, hogy a kocsi kesztyűtartójában kezd el keresgélni, megnyugszok.
Vissza guggol elém és egy kis jegyzetfüzetet mutat felém. Gyorsan belefirkant valamit, én pedig elolvasom.
" Ne félj, itt vagyok. Megsérült mind a két dobhártyád, ezért nem hallasz."
A kezembe adja és pedig veszem az adást.
" De miért sietett a mentő annyira? Mi van Yunnal?"
Kicsit összeráncolja a homlokát és vesz egy nagy levegőt.
" Őszinte leszek. Sok vért vesztett."
Egy pillanatra még a szíven is kihagy. A könnyeim megindulnak és remegni kezdek.
- Ugye nem hal meg?! Kérlek, mondd, hogy ő nem hagy itt engem! Nem halhat meg! - próbálnám kiabálni.
Jungkook magához szorít, de próbálom ellökni. Fel akarok állni és futni a mentő után. Nem tudom miért.
Teszek pár lépést bizonytalanul, erre elkapnak hátulról. Rángatni kezdem magam és mondom, hogy hagyjon békén, de nem enged. Egyre jobban szorít.
Elém áll egy nagyobb darab férfi és ő is lefog. Kinyújtják a karomat és egy apró szúrást érzek rajta.
Picit homályosabb lesz minden, majd elernyedek mindenhol.
Elengednek a szorító karok aztán érzem, hogy elalszok...