Broken souls~ 3.rész

Elrabolva

~Nara~
Tovább folytatom utam, és reménykedem, hogy csak egy macska volt az. De szerencsétlenségemre nem.
 A léptek megduplázódnak. Egyre gyorsabban szedem a lábaim. Végül hátrapillantok és két maszkos alakot látok meg. Nagyot nyelve kezdek el futni hazafelé.
- Hé…el fog menekülni –hallom meg egyik támadóm hangját, és utánam erednek.
- Elnézést! El-el-elnézést –tolakodom, és próbálok elvegyülni a tömegben – Elnézést…bocsánat –folytatom a tolakodást, hátha nem vesznek észre.
Egy vattacukorárusnál megállva, körbepillantok. Szívem őrülten dobog. Mintha legalább maratont futottam volna. Remegek, félek, hogy tényleg engem kerestek. De kik Ők? Mit akarnak? Miért én?
Zihálva keresek egy padot, ahová le tudok ülni pihenni. Ahogy leteszem fenekem a padra, a táskámban kutatok. Telefont keresek, és meg is találom. Azonnal tárcsázom a rendőrséget.
- Igen? –szól a telefonba egy idősebb férfi hang.
- Jóestét. Szeretnék kérni felügyeletet –hadarom, és alig érteni, mit szeretnék, mert zihálásomat elfojtani nehéz.
- Hölgyem, nem lehet, hogy csak túl sokat ivott? Paranoia ilyenkor is kialakulhat –magyarázza a rendőr.
- Nézze biztos úr, az előbb jöttem el a munkahelyemről, egy kortyot sem ittam, és tudom, hogy rám vadásznak –magyarázom.
- Majd ha legközelebb is történik ilyen, akkor majd közbe lépünk. Szép estét Hölgyem –teszi le a telefont a rendőr.
- Ne..ne. Uram! Uram –ismételgetem magam, de csak a telefonnak beszélek.
Hogy a villám vágna beléjük … Remegő lábakkal állok fel a padról, majd a tömegből kivergődve, próbálom megnyugtatni magam, semmi sikerrel.
- Ott van –hallok meg egy kiáltást a hátam mögül.
- Jaj ne –kerekednek el szemeim, majd elkezdek hazafelé futni.
- Utána –kiált ugyan az a srác, majd követnek.
Az utcába beérve nekimegyek egy kukának. Felborul, és én elesek a tetejében. Felállok, és próbálok gyorsabban szaladni, de az oldalam nagyon fáj. Kell ezeknek engem üldözni. Hátrapillantok, és Ők akkor fordulnak be az utca sarkán. Előre fordulok, majd futok, amennyire erőmből kitelik. Nem akarok áldozat lenni. Nem akarom, hogy elkapjanak. Ezekkel a mondatokkal bíztatom magam gyorsabb tempóra. A házamhoz elérve, gyorsan sietek fel a lépcsőn, és a kulcsot remegő kézzel keresem a táskámba, de az idő fogytán. A lépések egyre hangosabbak, és nekem a kezem remeg. Nehezen,, de beletalálok a zárba. Ahogy a zár nyitódik, én már esek is be a lakásba. A kulcsot ledobom a cipőkhöz, majd az ajtót becsukom magam mögött. A lámpát felkapcsolom a nappaliba, és egy férfit látok meg a kanapémon ülni.
- Szerbusz Nara –mosolyog rám, majd a pezsgőbe iszik.
Mire megszólalnék, hirtelen szúnyogcsípés szerűséget érzek meg a nyakamon. Mintha egy kis szúnyog megcsípett volna. A látásom elsötétül, a hallásom tompul, majd egy zuhanással a földön terülök el. Se kép se hang. Semmire nem reagálok. Mintha meghaltam volna.

Amint pilláim nyitogatom, egy sötét szobában találom magam. Az ágy lábához van kibilincselve a kezem. Nincs erőm megmozdulni. Zsibbad mindenem. Mintha legalább átaludtam volna 2 napot. A fejem nagyon fáj, és ismét lépteket hallok meg. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, vagy miként kerültem ide. Azt sem tudom, mi történt. Hol vagyok? Miért? Fejem lassan emelem fel, és körbepillantok. Az ágy szerkezete vasból van. A matrac puhának tűnik, mert a fejem könnyeden belesüpped. Az ágyon van egy takaró. Érzem. Többet nem látok. A kis ablak túl kicsi ahhoz, hogy az egész szobát megtöltse fénnyel. A hátam nagyon fáj. A kezemre pillantok, majd 2 tűnyomot látok. Jézusom…mi történik velem? Mi folyik itt?
Szívverésem felgyorsul, majd az ajtó zárjába egy kulcsot tesznek, és a zár kattan egyet. Felkapom a fejem, és próbálom visszafojtani feltörő könnyeim. A férfi alakja egyre nagyobb ahogy közeledik. A szobában a dohos szag nagyon erős.
- Szia Nara –olyan ismerős ez a hang –Látom felébredtél. Jót aludtál? –áll meg a sötétben az alak.
Hang nem jön ki a torkomon. Túl szűk ahhoz, hogy én most beszéljek, és nem tudok semmit sem mondani. A könnyeim lassú iramban kezdik el mosni az arcom.
- Ne sírj, Nara –mosolyodik el a férfi.
- Miért vagyok itt? –nyögöm ki, és sós könnyeim nyakamon folynak végig.
- Itt Te nem kérdezel. Csak hallgatsz, és tűrsz –emeli fel a fejem, én pedig könnyes tekintettel keresem az Ő tekintetét.
- Engedjen el… -nyöszörgöm, mire az arcomon csattanik a tenyere.
- Nincs se kérés, se parancs, se kérdés. Értve vagyok? –fogja össze a hajam, és megfeszíti hátra.
Fájdalmasan bólintok, mire elmosolyodik. Szemeiben látom tükörképem. Hogy juthattam ide? Hogy kerültem én ide? Csak haza szerettem volna, menni, ehelyett elraboltak. Kitudja mi vár még rám.